1846. augusztus 30-án férjhez mentem White Jakab vénhez. White vén mély tapasztalaton ment át az advent mozgalomban, s az Isten megáldotta az igazság hirdetésére irányuló tevékenységét. Szívünk összeforrt a nagy munkában. Együtt utaztunk, és fáradoztunk az emberek üdvösségéért.

Egy fillér nélkül, kevés baráttal, s betegen álltunk munkába. Férjem erős testalkatú volt, de a sok tanulás és tanítás aláásta egészségét. Én, mint már említettem, gyermekkorom óta beteg voltam. Ily gyöngén, anyagiak nélkül, kevés egyetértő baráttal, folyóirat, vagy egyetlen könyv nélkül fogtunk a munkához. Nem volt imaházunk, s az, hogy sátrat használjunk csak később jutott eszünkbe. Legtöbbször magánházakban jöttünk össze. Gyülekezeteink kicsik voltak. Ritkán jött összejövetelünkre adventistán kívül más, s azokat is csak a kíváncsiság hajtotta, hogy nőt hallhatnak beszélni.

Eleinte félénken kezdtem nyilvános beszédeimhez. Ha volt önbizalmam, a Szentlélektől kaptam. Ha nyugodtan, s hangosan szóltam, az Isten adománya volt. Összejöveteleinken mindketten beszéltünk. Férjem hittételeket fejtett ki, majd én szóltam hosszan, beleolvasztva magamat a gyülekezet gondolataiba, érzéseibe. Így férjem vetett, én öntöztem, a növekedést pedig Isten adta.

1846 őszén a Biblia szombatját kezdtük ünnepelni, terjeszteni és védelmezni. Figyelmem akkor terelődött először a szombatra, mikor 1846 folyamán New Bedfordba mentem. Itt ismerkedtem meg Josef Bates vénnel, aki korábban lett adventhívő, s tevékenyen munkálkodott az ügyért. Bates vén is szombatot ünnepelt, s hangoztatta a fontosságát. Én nem tartottam fontosnak a szombatkérdést, és azt gondoltam, hogy Bates vén téved, amikor többet időzik a negyedik parancsolatnál, mint a többi kilencnél. Akkor az Úr megmutatta nekem a mennyei szenthelyet. Isten mennyei temploma nyitva állt. Láttam a frigyládát, rajta a kegyelem trónját. Két angyal állt a frigyláda két végén, szárnyuk a kegyelem trónja fölött, arcuk a frigyláda felé fordult. Kísérő angyalom elmagyarázta, hogy a két angyal a mennyei seregeket képviseli, akik tiszteletben tartják az Isten ujjával írt tízparancsolatot. Jézus fölemelte a szövetség ládájának födelét, és láttam a tízparancsolat két kőtábláját. Nagyon elcsodálkoztam, mikor észrevettem, hogy a negyedik parancs a tíz közepén áll, s lágy fénykör övezi. Az angyal így szólt: „Ez az egyetlen a tíz közül, mely Istent nevezi a menny és a föld, s az azokban lévő összes dolog teremtőjének. Mikor lefektette a föld alapjait, a szombatot is megalapozta.”

Láttam, hogy ha az emberek mindig megtartották volna az igazi szombatot, sohasem vált volna senki hitetlenné vagy istentagadóvá. A szombatünneplés megóvta volna a világot a bálványimádástól. De mert a negyedik parancsot a földre taposták, és tapossák most is, azért Isten minket szólít, hogy hozzuk helyre a törvényen ütött rést, vegyük védelmünkbe az eltiport szombatot. A bűn embere, aki Isten fölé emelte magát, s az a terve, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt, ő helyezte át a szombat ünneplését a hét utolsó napjáról az elsőre. Ezzel rést ütött Isten törvényén. Közvetlen az Úr nagy napja előtt Isten üzenetet küld. Figyelmezteti az embereket, hogy térjenek vissza az antikrisztus által lerombolt törvény iránti hűséghez. Tanítással és példaadással kell felhívnunk a figyelmet a törvényen ütött résre. Megmutatták nekem, hogy az Isten parancsolatait és a Jézus hitét hirdető harmadik angyal üzenete azt a népet ábrázolja, mely befogadja az üzeneteit, és felemeli intő szavát a világnak, hogy ügyeljenek Isten törvényére, mint szemük világára. Azt is láttam, hogy a figyelmeztetés következtében sokan elfogadják az Úr szombatját.

Mikor a negyedik parancs világosságát megkaptuk, mintegy huszonöt szombatünneplő adventista élt Maine-ban. De annyira különböző tanításokat hangoztattak, s annyira elszórtan éltek, hogy befolyásuk elenyésző volt. Nagyjából ennyien voltak, hasonló körülmények között New England más részein. Kötelességünknek véltük, hogy meglátogassuk őket, és megerősítsük őket az Úrban, és az Úr igazságában. Mivel oly igen szétszórtan éltek, állandóan úton voltunk. Anyagiak hiányában a legolcsóbb utazási eszközöket vettük igénybe, másodosztályú kocsikat, és gőzösök alsó fedélzetét. Gyönge voltam, ezért a magánjárműveket találtam a legkényelmesebb utazási módnak. A másodosztályú kocsikon gyakran dohányfüst vett körül, amitől sokszor elájultam. A gőzösök alsó fedélzetén ugyanúgy szenvedtünk a dohányfüsttől. Ezen kívül a hajóslegények és az utazóközönség alacsonyabb rétegének káromkodásától, és a közönséges beszédtől. Éjjel a kemény padlón vagy ládákon, búzászsákokon aludtunk. Párnánk a táskánk, takarónk télikabátunk és vállkendőnk volt. A nyári hőségben a felső fedélzetre mentünk, hogy élvezzük a hűs éjszakai levegőt. Ez igen fárasztó volt, különösen mikor karonülő babával utaztam. Ezt az életmódot bizony nem mi választottuk, Isten hívott el nyomorunkban, s vezetett át a szenvedés tüzén, hogy olyan tapasztalatra tegyünk szert, mely aztán igen becsesnek bizonyult számunkra, azoknak pedig, akik csak később csatlakoztak munkánkhoz, példaképül szolgált.

Mesterünk a fájdalmak férfia volt, ismerte a bánatot, és aki együtt szenved vele, uralkodni is együtt fog vele. Mikor az Úr Pálnak megjelent, nem azzal biztatta, hogy mily sok jóban lesz majd része, hanem, hogy mily sok és nagy szenvedésen kell átessen az ő nevéért. A szenvedés Isten népe sorsának része volt a vértanú Ábeltől kezdve. Egyházunk felséges feje szenvedett értünk. Az első apostolok, és az őskeresztény egyház is szenvedett. Vértanúk millióinak, a hittérítőknek és hitújítóknak szenvedniük kellett. Miért riadnánk hát vissza a szenvedés életétől mi, akiké a halhatatlanság áldott reménysége, mely majd Krisztus eljövetelekor valósul meg? Ha szenvedések nélkül érhetnénk el az Isten paradicsomának közepén álló élet fáját, nem részesülnénk oly gazdag jutalomban, mert nem szenvedtünk meg érte. Visszahúzódnánk a dicsőségtől, elöntene a szégyen azok között, akik megharcolták a nemes harcot, türelemmel végigfutották a versenyt, s elnyerték az örök életet. Ám senki sem lesz ott, aki nem választotta Mózeshez hasonlóan az Isten népével való szenvedést. János apostol látta az üdvözültek sokaságát, és megkérdezte, kik azok? A felelet nem váratott magára: „Ezek jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.”

Mikor hirdetni kezdtük a szombatot, nem volt határozott fogalmunk a Jelenések 14:9–12-ben foglalt harmadik angyal üzenetéről. Bizonyságtételünk lényege, amivel az emberek elé álltunk, az volt, hogy a második eljövetel csodás mozgalma Istentől származott, hogy az első s második üzenet már elhangzott, és most a harmadik üzenetet kell hirdetnünk. Láttuk, hogy a harmadik üzenet ezekkel a szavakkal zárul: „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt, akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét.” Attól kezdve világosan láttuk, hogy a jövendölés szavai a szombat újjáéledését jelentik. De hogy mit jelent az üzenetben említett fenevad imádása, vagy a fenevad mása és bélyege, arról nem volt fogalmunk.

Isten Szentlelke világosságot árasztott szolgáira, és a kérdés fokozatosan feltárult előttük. Sok kutatást és aggódó figyelmet követelt lépésről lépésre kifürkészni azt. Gondosan, körültekintőn, és szüntelen fáradozással folyt a munka, míg üzenetünk fontos igazságait világos, összefüggő, s tökéletes egészként nem kezdhettük hirdetni a világnak.

Már említettem ismeretségemet Bates vénnel. Igazi keresztény férfinak találtam, előzékeny és szeretetteljes volt. Oly gyöngéden bánt velem, mint a saját gyermekével. Mikor először hallott, nagyon érdekelte a beszédem. Miután befejeztem, felállt, és így szólt: „Kételkedő Tamás vagyok nem hiszek a látomásokban. De ha el tudnám hinni, hogy testvérnőnk ma este elmondott bizonyságtétele valóban Isten hozzánk szóló szava, én lennék a legboldogabb ember. Beszéde mélyen érintett. Hiszem, hogy a testvérnő őszinte, mégsem látomásaiban lelem az elmondott csodálatos dolgok magyarázatát.”

Néhány hónappal menyegzőnk után férjemmel a Topsham-i értekezletre utaztunk (Maine állam), ahol Bates vén is jelen volt. Akkoriban nem egészen hitte, hogy látomásaim Istentől származnak. Ez az összejövetel igen érdekes volt. Isten Lelke nyugodott meg rajtam, s első ízben láttam a többi bolygót. Mindjárt el is mondtam, amit láttam. Bates vén megkérdezte, hogy tanultam-e csillagászatot? Megmondtam neki, hogy nem emlékszem, hogy valaha lett volna csillagászatról szóló könyv a kezemben. Így szólt: „Ez az Úrtól van.” Soha azelőtt nem láttam oly felszabadultnak és boldognak. Arca mennyei fénytől ragyogott, és hatalmas tanítással szólt a gyülekezethez.

Az értekezlet után férjemmel Gorhamba utaztunk, ahol akkor szüleim laktak. Itt megbetegedtem, és nagyon szenvedtem. Szüleim, férjem és nővéreim együtt imádkoztak értem, szenvedésem mégis három hétig tartott. Gyakran halottként ájultam el de mikor könyörögtek értem, magamhoz tértem. Annyira kínlódtam, hogy kérleltem családomat, ne imádkozzanak, mert azt gondoltam, hogy imájuk csak elnyújtja szenvedéseimet. Szomszédjaink lemondtak rólam. Az Úr egy ideig jónak látta megpróbálni hitünket. Végül, mikor barátaim újra imádkoztak, az egyik testvéren Isten hatalma nyugodott meg. Felállt térdéről, mintha súlyos terhet hordozna. Ágyamhoz lépett, fejemre tette kezét, és így szólt: „Ellen testvérnő, Jézus Krisztus meggyógyít téged.” S Isten hatalmától sújtottan, hátrahanyatlott. Hittem, hogy Isten ereje által tette, s a fájdalom elhagyott. Lelkemet hála és béke töltötte be. Szívem ezt dobogta: „Nincs más segítőnk, csak az Isten. Békességünk csak akkor lehet, ha megnyugszunk Istenben, és várjuk szabadítását.”

Másnap hatalmas vihar dühöngött, s egyik szomszédunk sem jött át. Annyira megerősödtem, hogy a nappali szobában ültem. Néhányan látták a nyitott ablakot, s azt gondolták, hogy meghaltam. Nem tudták, hogy a mindenható orvos kegyesen belépett házunkba, megdorgálta a betegséget, és megszabadított. Másnap az ötven kilométerre fekvő Topshamba utaztunk. Apámtól megkérdezték, hogy mikor lesz a temetés? Apám visszakérdezett: Miféle temetés? A lányod temetése – felelték. Apám így szólt: A hívő ima meggyógyította, s a lányom most útban van Topshamba.

Néhány héttel később Bostonba menet, gőzösre szálltunk Portlandban. Dühöngő vihar kerekedett, s nagy veszedelembe kerültünk. A hajó ijesztően hánykódott, s a hullámok becsaptak a fülkék ablakán. A nők termében nagy volt az ijedtség. Sokan bevallották bűneiket, és Istenhez kiáltottak kegyelemért. Volt, aki szűz Máriát hívta segítségül, míg mások ünnepélyesen megfogadták, hogy ha elérik a szárazföldet, Isten szolgálatára szentelik életüket. Rémület és zűrzavar uralkodott. Mikor a hajó az oldalára fordult, egy nő hozzám lépett, és megkérdezte: „Maga nem fél? Lehet, hogy sohasem érjük el a szárazföldet!” Mondtam neki, hogy Krisztus a menedékem, s ha munkám véget ért, mindegy, hogy hol halok meg. De ha még nem fejeztem be feladatomat, az óceán összes vize sem tud megfullasztani. Bízok az Istenben. Baj nélkül megérkezünk, ha ez szolgálja dicsőségét.

Ekkoriban nagyra becsültem a keresztény reménységet. A vihar élénk színekkel hozta elém az Úr tüzes ítéletét, mikor bosszújának vihara sújt majd le a szegény bűnösökre. Keserűen kiáltanak és könnyeznek majd, s bevallják bűneiket, könyörögnek a kegyelemért, de már akkor késő lesz. „Mivelhogy hívtalak titeket, és vonakodtatok, kiterjesztém azért az én kezemet, és senki eszébe nem vette. És elhagytátok minden én tanácsomat, és az én feddésemmel nem gondoltatok. Én is a ti nyomorúságotokon nevetek, megcsúfollak, mikor eljő az, amitől féltek.”

Isten kegyelméből mindnyájan biztonságban partra szálltunk. De az utasok, akik nagyon megrémültek, nem említették félelmüket, hanem csak nevettek. Az egyik asszony, aki ünnepélyes ígéretet tett, hogy ha megmenekül, s újra földet lát, keresztény lesz – gúnyosan kiáltotta: „Hála Istennek. Örülök, hogy újra szárazföldre léphetek.” Kértem. gondoljon vissza pár órával azelőtti esküjére. Megvetően fordult el tőlem.

Kénytelen voltam a halálos ágyon tartott bűnbánatra gondolni. Egyesek egész életükben magukat és Sátánt szolgálják. Mikor betegség sújtja őket, s a félelmes bizonytalanság tornyosul előttük, bizonyos mértékig megbánják bűneiket, s talán azt mondják, hogy nem bánják, ha meghalnak. Barátaik azt hiszik, hogy igazán megtértek, és felkészültek a mennyországra. De ha meggyógyulnak, ugyan olyan lázadók lesznek, mint azelőtt. Példabeszéd 1:27–28 jutott eszembe: „Mikor eljő, mint a vihar az, amitől féltek, és a ti nyomorúságotok, mint a forgószél elközelget; mikor eljő tirátok a nyomorgatás és a szorongatás, akkor segítségül hívnak engem de nem hallgatom meg, keresnek engem, de meg nem találnak.”

1847. augusztus 26-án Gorhamban (Maine állam) született meg első fiunk: White Henry Nichols. Októberben Howland testvérek Topshamból segítőkészen felajánlották házuk egy részét. Boldogan elfogadtuk, és kölcsönvett bútorral kezdtük meg háztartásunkat. Szegények voltunk, és nyomorúságos időket is láttunk. Eltökéltük, hogy függetlenek maradunk, megkeressük kenyerünket, és másoknak is igyekszünk majd segíteni. De rosszul ment a sorunk. Férjem keményen dolgozott, követ rakott a vasútnál, de nem kapta meg munkája méltó bérét. A Howland házaspár bőkezűen megosztott velünk mindent, ha volt mit, de ők is nehéz körülmények között éltek, annyira, hogy most ők is mindennapi munkájuktól függtek.

Férjem otthagyta a vasutat, és fejszével az erdőbe ment ölfát vágni. Nem szűnő oldalfájással dolgozott kora reggeltől sötét estéig, hogy megkeressen napi ötven centet. Éjjel nem tudott aludni az éles fájdalomtól. Eltökéltük, hogy nem csüggedünk, bízunk az Úrban. Nem panaszkodtam. Reggel hálás voltam Istennek, amiért újabb éjszakán megőrzött, és este hálás voltam, hogy ezen a napon is megsegített minket. Egyik nap, mikor élelmünk elfogyott, férjem elment a munkaadójához pénzért, vagy élelemért. Viharos nap volt, és öt kilométert kellett gyalogolnia zuhogó esőben oda is, vissza is. Hátizsákkal tért vissza, élelmiszerrel a zsák zsebeiben.

Így jött Brunswick falun át, ahol gyakran hirdette az igét. Mikor igen fáradtan hazaért, szívem elszorult. Azt gondoltam, hogy Isten elhagyott minket. Így szóltam férjemhez: „Hát már eddig jutottunk? Elhagyott minket az Úr?” Nem tudtam visszatartani könnyeimet, és hangosan sírtam órákon át, míg csak el nem ájultam. Akkor férjem imádkozott értem. Mikor újra lélegezni kezdtem, éreztem a Szentlélek vidító befolyását, és megbántam, hogy levett lábamról a csüggedés. Krisztust kívánjuk követni, hogy olyanok legyünk, mint ő, de a megpróbáltatások alatt olykor elbukunk, és távol maradunk tőle. A szenvedések és megpróbáltatások közelebb hoznak Jézushoz. A kemence kiégeti belőlünk a salakot, és fényesíti az aranyat. Az Úr ekkoriban megmutatta nekem, hogy a mi javunkra próbált meg, és hogy felkészítsen másokért végzendő feladatra. Megrázta fészkünket, nehogy könnyű életre rendezkedjünk be. Feladatunk a lelkekért való fáradozás volt. Ha jól ment volna sorsunk, otthonunk oly vonzó lett volna, hogy nem szívesen hagytuk volna el. Megpróbáltatásokat engedett meg, hogy előkészítsen a nagyobb küzdelmekre, melyekkel utazásaink során találkozunk majd. Rövidesen levelet kaptunk testvérektől az ország különböző részéből. Meghívtak, menjünk el hozzájuk, de nem volt elég pénzünk, hogy elhagyhassuk a környéket. Azt feleltük, hogy nem áll nyitva előttünk az út. Azt gondoltam, hogy lehetetlen kisgyermekkel útra kelnünk. Nem akartunk másokra támaszkodni, és nagyon vigyáztunk, nehogy többet költsünk, mint amennyit kerestünk. Inkább nélkülözünk, de ne keveredjünk adósságba! Napi hét deci tejet engedtem meg magamnak, és fiamnak. Egyik reggel, mielőtt férjem munkába indult, kilenc centet adott, hogy három napra vegyem meg a tejet. Törtem a fejem, hogy a tejet vegyem-e meg magamnak, és a kisbabának, vagy kis ruhát, hogy betakarhassam gyermekem karját. Lemondtam a tejről, anyagot vettem, hogy betakarhassam kicsinyemet.

A kis Henry rövidesen nagyon megbetegedett, s oly gyorsan gyöngült, hogy igen megijedtünk. Érzéketlenül feküdt. Gyorsan és nehezen lélegzett. Az orvosságok hatástalanok voltak. Meghívtunk valakit, aki értett a betegségekhez. Az illető kétségesnek tartotta felépülését. Imádkoztunk érte, de állapota nem javult. Kifogásnak használtuk fel, hogy ne utazzunk, ne fáradozzunk mások javáért, és most attól tartottunk, hogy az Úr elveszi őt tőlünk. Még egyszer az Úr elé járultunk, kértük, hogy szánjon meg minket, és ne vegye el gyermekünket. Ünnepélyesen megígértük hogy menni fogunk, Istenben bízva, bárhova küld.

Buzgón és gyötrődve könyörögtünk. Hittel igényeltük Isten ígéreteit, s bizonyosak voltunk, hogy meghallja kiáltásainkat. Mennyei fény tört át a felhőkön, s ránk ragyogott. Az Úr kegyesen válaszolt imánkra. Attól kezdve gyermekünk gyógyulni kezdett.

Míg Topshamban tartózkodtunk, levelet kaptunk Chambarlain testvértől Connecticutból. Sürgetett minket, hogy utazzunk el az államukban 1848 áprilisára tervezett értekezletre. Férjem elszámolt munkaadójával, és kiderült, hogy tíz dollárral tartozott nekünk. Öt dolláron a legszükségesebb ruházati cikkeket vettem, azután megfoltoztam férjem felöltőjét. Még a foltokat is darabokból varrtam, úgyhogy nehéz volt megmondani az ujjakon hogy melyik az eredeti anyag. Öt dollárunk maradt, hogy elutazzunk Dorchesterbe (Massachusetts állam). A bőröndbe majdnem minden földi tulajdonunk belefért, mégis nyugodtan utaztunk el, mert lelkiismeretünk tiszta volt, s ezt többre becsültük minden földi kényelemnél. Dorcheterben meglátogattuk Nichols testvért, és mikor elbúcsúztunk tőlük, Nichols testvérnő öt dollárt adott férjemnek. Ez elég volt vonatjegyre Middletownig Connecticutban. Idegenek voltunk e városban, s a testvérek közül az egész államban sem ismertünk senkit. Már csak ötven centünk maradt. Férjem nem merte elkölteni kocsira, úgy, hogy feltettük bőröndünket egy rakás deszkára, gyalog indultunk megkeresni hittestvéreinket. Hamarosan rá is találtunk C. testvérre, aki házába fogadott bennünket.

Az értekezletet Rooky Hillben tartották, Belden testvér nagy üres szobájában. Körülbelül ötven testvér érkezett, de nem mindnyájan hittek a teljes igazságban. Az értekezlet igen tartalmas volt. Bates testvér világosan elénk tárta a parancsolatokat, és erőteljes bizonyságtételek támasztották alá fontosságukat. Az ige a hitben megalapozottakat megerősítette, a bizonytalankodókat pedig felrázta.

Meghívtak bennünket a következő évre New York államban tervezett értekezletre. A hívők szegények voltak, és nem ígérhették meg utazási költségeink megtérítését. Nem volt pénzünk az utazásra. Férjem gyöngélkedett, de alkalom kínálkozott, hogy kaszáljon. Elhatározta, hogy megpróbálja. Úgy éreztük, hit által kell élnünk. Reggel az ágy mellé térdeltünk és kértük Istent, adjon erőt a napi munkára. Nem elégedtünk meg addig, míg bizonyosak nem lettünk, hogy az Úr meghallotta imánkat. Férjem elindult kaszálni, de nem a maga, hanem az Úr erejével. Este, miután hazajött, újra kértük Istent, hogy adjon erőt pénzt keresni, mert terjeszteni szeretnénk igazságát. Gyakran nagy áldásban részesültünk. 1848 júliusában férjem a következőket írta Howland testvérnek: „Isten erőt ad, hogy egész nap keményen dolgozzak. Dicsőség az ő nevének! Remélem, keresek néhány dollárt, amit ügyére használhatok. Szenvedünk a munkától, fáradtságtól, fájdalomtól, éhségtől, hidegtől és hőségtől. Ugyanakkor igyekszünk fivéreink és nővéreink javát szolgálni, és készen állunk, hogy ha Isten kívánja, tovább szenvedjünk. Ma már örülök, hogy ebben az életben minden könnyebbséget, élvezetet és kényelmet feláldoztunk hitünk és reményünk oltárán. Ha boldogságunk abból áll, hogy másokat boldogítunk, akkor igazán boldogok is vagyunk. Az igazi tanítvány nem él elkényeztetett énje kielégítéséért, hanem Krisztusért, s az Úr kicsinyeinek javáért. Vagy föláldozza könnyebbségét, szórakozását, kényeimét, akaratát és önző kívánságát Krisztus ügyéért, vagy sohasem fog Krisztussal együtt uralkodni.”

Férjem eleget keresett kaszálással, hogy ellásson minket, és fedezze utazásunk költségeit, nyugat New York államba, és vissza.

Első értekezletünket New York államban, Volney-ban tartottuk, egyik testvér csűrjében. Harmincöten lehettünk jelen, mindenki, akit össze tudtunk hívni az államnak eme vidékéről. De a harmincöt közül, ketten ha egyetértettek. Némelyek súlyos tévedésekben hittek, és hangosan hirdették nézeteiket állítva, hogy azok a Szentírás szerint valók.

A nézeteknek ez az érthetetlen különbözősége súlyosan nehezedett rám, mert Isten megszégyenítését láttam benne. A rám nehezedő súly alatt elájultam. Néhányan attól féltek, hogy halálomon vagyok, de az Úr meghallgatta szolgáinak imáit, s magamhoz tértem. A menny fénye nyugodott meg rajtam, és hamarosan elvesztem a földi dolgok számára. Kísérő angyalom bemutatta a jelenlevők néhány tévedését, és a tévedéseikkel szemben álló igazságot. A Biblia szerintinek beállított zavaros nézetek, csak a Bibliáról alkotott véleményükkel egyezett. Föl kellett adják tévedéseiket, és csatlakozniuk kellett a harmadik angyal üzenetéhez. Összejövetelünk diadalmasan zárult, az igazság győzelmet aratott. A testvérek elvetették tévedéseiket, csatlakoztak a harmadik angyal üzenetéhez, Isten pedig gazdagon megáldotta őket, és megnövelte számukat.

Valney-ből Port Gobronba utaztunk, és részt vettünk az Edson testvér csűrjében tartott összejövetelen. Olyanok voltak jelen, akik szerették ugyan az igazságot, de hallgattak a tévedésekre, tévedéseket melengettek. Az összejövetel vége előtt az Úr hatalmasan munkálkodott értünk. Látomásban újra megmutatta nekem, milyen fontos, hogy a nyugat new yorki testvérek félretegyék nézeteltéréseiket, és egyesüljenek a Biblia igazsága alapján.

Visszatértünk Middletownba, ahol gyermekünket hagytuk az utazás tartamára. S most fájdalmas kötelesség várt ránk. Egészségem gyönge volta miatt, s mert a gyermek szükségszerűen sok időmet kötné le, úgy véltük, hogy a lélekmentés érdekében fel kell áldoznunk a kis Henry társaságát. Így fenntartás nélkül a munkának adhatjuk át magunkat. Súlyos próba volt, mégsem mertem hagyni, hogy gyermekem kötelességem útjába álljon. Tudtam, hogy az Úr óvta meg, mikor nagybeteg volt, és ha hagyom, hogy kötelességem végzésében akadályozzon, el fogja őt távolítani az útból. Nagy fájdalommal, sok könnyel meghoztam az áldozatot, egyedül az Úr előtt. Lemondtam egyetlen gyermekemről, aki akkor egy éves volt, hogy más legyen az anyja, és más végezze körülötte az anyai kötelességeket. A Howland családnál helyeztük el, akikben teljesen megbíztunk. Szívesen vállalták a terhet. Oly szabaddá akartak tenni minket, amennyire csak lehet, hogy Isten művében fáradozzunk. Tudtuk, hogy jobban ellátják Henrit, mint ahogy mi tudnánk utazásaink közben, és jobb lesz neki, ha nyugodt otthona van, és helyesen nevelik. Nehéz volt elválnom gyermekemtől. Szomorú kis arca, mikor elbúcsúztunk, éjjel és nappal előttem volt. Mégis, az Úr erejével kiszorítottam őt gondolataimból, és igyekeztem mások javára élni. Henry öt évig maradt teljesen a Howard család gondjaira bízva.