Kedves F. testvér!

Sokat gondolkoztam egy-két kérdésről. Mikor addig jutok, hogy éj-éj után leveleket írok neked álmomban, azt gondolom, hogy ideje meggyőződésem szerint teljesítenem kötelességemet. Mikor rámutattak előttem, hogy Dr. E. némely dologban téved, amire betegeit utasította, láttam, hogy sok mindenben te is hasonló elgondolásokat fogadsz el, és hogy eljön az idő, amikor majd helyesen látod az ügyet. Munkára és szórakozásokra gondolok. Az Úr tudtomra adta, hogy a legtöbb betegnek jobb lenne, ha könnyű munkát engednétek végezni nekik, sőt sürgetnétek őket erre, ahelyett, hogy tétlenségre, semmittevésre kárhoztatnátok őket. Az lesz a legnagyobb segítség egészségük visszanyeréséhez, ha ébren tartjátok akaraterejüket, hogy felébressze szunnyadó képességeiket. Vegyétek el az összes munkát azoktól, akik egész életükben túlterheltek voltak, és tíz közül kilenc esetben kárukra lesz a változás. Ez igaznak bizonyult férjem esetében. Az Úr tudatta velem, hogy a szabadtéri foglalkozás sokkal előnyösebb, mint a négy fal közti. De ha nincs rá lehetőség, könnyű benti munka is leköti és foglalkoztatja értelmüket, és akadályozza, hogy a tüneteken és apróbb bajaikon rágódjanak, s még a honvágynak is elejét veszi.

A tétlenség rendszere – láttam – ez volt feleséged és férjem legnagyobb átka. Édenben Isten foglalkozást adott az első emberpárnak, mert tudta, hogy elégedettebbek lesznek, ha van mit tenniük. Abból, amit megmutattak nekem, a semmittevésnek ez a rendszere átok a léleknek, s átok a testnek is. A könnyű foglalkozás nem izgatja fel, nem veszi jobban igénybe a gondolatokat vagy az erőt, mint a szórakozások. A beteg gyakran abba a helyzetbe kerül, hogy gyönge állapotára gondol, és azt hiszi, hogy semmire sem képes. Pedig ha két kézre fognák akaratukat, s kényszerítenék magukat, hogy minden nap végezzenek valamelyes testi munkát, sokkal boldogabbak lennének, és sokkal gyorsabban gyógyulnának. Erről még majd többet írok később.