„Ki az, aki egy család gyermekei közül ki tudja választani, hogy kire hárulnak majd a legfontosabb felelősségek? Gondoljunk Sámuelre, amikor azt a megbízást kapta, hogy Isai fiai közül az egyiket Izráel királyává kenje. Hét derék ifjú vonult el előtte. Mikor az elsőre tekintett, látta, hogy jóarcú, királyi magatartású, és a próféta felkiáltott: ‘Bizonyára az Úr felkentje ő!’ De Isten ezt mondta: ‘Ne nézd szép külsejét, mert én megvetettem őt.’...Csak amikor Dávidot hívták haza a nyáj mellől, akkor utasította az Úr a prófétát, hogy megbízatásának megfelelően járjon el. (I. Sám. 16:8–9)

...Így látja meg Isten a mai szülők által félreállított gyermekekben is azt a képességet, amelyek másokéit – akik igen kiválónak mutatkoznak – jóval felülmúlják... Ezért minden gyermeknek adjátok meg a legmagasabb szolgálatra való nevelést... Isten nem várja el, hogy az izsóp elérje a cédrus termetét, vagy hogy az olajfa elérje a fenséges pálma méreteit. Mindenki olyan magasra igyekezzék törekedni, amennyire csak az emberi és mennyei erők egyesülése ezt lehetővé teszi.

Sokan nem lesznek azokká, akik lehetnének, mert nem használják fel a bennük lévő erőket, és nem veszik igénybe azokat az isteni erőket sem, amelyek pedig mindnyájunknak rendelkezésünkre állnak.

Sok olyan ember van, akit képességei más élethivatásra tesznek alkalmassá, mégis arra ösztönzi a becsvágy, hogy tudományos pályára menjen, holott ha földműves, kézműves, vagy betegápolói pályára ment volna, hivatása betöltésében boldog lehetett volna, míg a prédikátori, az orvosi vagy az ügyvédi pályán csak elégtelenül tölti be a helyét. Ezzel szemben vannak mások, akik felelősségteljes hivatásokat tudnának betölteni, de az erő, a szorgalom és a kitartás hiányában könnyebb hellyel is megelégszenek.

Jobban kell követnünk Isten szavát. A tőlünk telhető legtöbbet, legjobbat megtenni azon a téren, amelyre hivatást érzünk, útjainkat Isten kegyelmébe ajánlani és vezetésére, jeleire figyelni: ezek azok a szabályok, amelyek a helyes pályaválasztás legbiztosabb vezetőinek bizonyulnak.” (Nevelés, „Az élethivatás” c. fej. 264–265. l)