Nagy példaképünk, Jézus Krisztus. — Krisztus a saját életében megvalósította isteni tanításait. Buzgósága sosem tette szenvedélyessé. Állhatatos volt, de nem csökönyös; jótékony, de nem gyenge; gyengéd és együtt érző, de érzelgősség nélkül. Valóban társas lény volt. Egyúttal helyesen tartózkodó, nem adott alkalmat illetlen bizalmaskodásra. Mértékletessége sosem vezette vakbuzgóságra vagy szigorúságra; nem szabta magát e világhoz, de nem volt közömbös a legegyszerűbb ember szükséglete iránt sem. Éberen figyelte mindenki szükségletét (Manuscript, 1902, 132.).

A tökéletes Mintakép. — Krisztus élete kisgyermekkorától egészen férfikoráig az alázatosság, a szorgalom és az engedelmesség tökéletes mintaképe volt. Mindenkor gondos és kíméletes volt mások iránt, mindenkor önmegtagadó. Jött a menny pecsétjét hordozva, nem azért, hogy szolgáljanak Neki, hanem hogy szolgáljon.

Krisztus önzetlen élete példakép mindenki számára. Jelleme annak a jellemnek mintája, amelyet kialakíthatunk, ha nyomdokait követjük (Manuscript, 1903, 108.).

Méltóság, udvariasság, finomság. — Tartsd fenn a mű méltóságát, jól rendezett életeddel és istenfélő társalgásoddal. Sose félj attól, hogy túl magas a színvonal. A missziómunkában tevékenykedő családok kerüljenek közel az emberek szívéhez. A munkás lelkét Jézus lelkülete uralja: a kedves, rokonszenves szavak, a lelkük javáért nyilvánított érdekmentes szeretet döntik le a büszkeség és az önzés akadályait, és mutatják meg a hitetleneknek, hogy Krisztus szeretete él bennünk. Akkor az igazság majd utat nyit a szívhez. Ez a mi munkánk – ez Isten tervének teljesítése. Minden durvaságot és nyerseséget vessünk ki magunkból. Ápoljuk a keresztény udvariasságot, a finomságot és a nemességet. Őrizkedj a hirtelenkedéstől, a csiszolatlanságtól. Ilyen sajátságokat ne tekints erényeknek, mert Isten sem tekinti azoknak. Igyekezz, hogy szükségtelenül senkit ne sérts meg (Review and Herald, 1890. XI. 25.).

Krisztus a figyelmesség és az illendőség példaképe. — Nemes gondolkodást és modort a legjobban a mennyei Tanító iskolájában sajátíthatunk el. Jobban, mint kész szabályok betartásával. Ha szeretete uralja a szívet, ez a jellemet nemesbíti és Krisztus jellemének hasonlatosságára formálja. Ez a nevelés mennyben született méltóságot ad, s kellő magatartáshoz segít. A hangulat kedvessé, a modor gyöngéddé válik, olyanná, amilyenné a felületes társaságbeli csiszoltság sosem teheti.

Hiteles illemtan – rokonszenv és jóság — . Sokan, akik nagy hangsúlyt helyeznek az illemre, igen keveset törődnek mindazzal, ami átsegítené az embereket a mesterkéltség szintjén. Ez helytelen nevelés: csak a büszkeséget és az elzárkózást táplálja.

Az őszinte udvariasság lényege a mások iránti tapintat, együttérzés, könyörület és részvét. Az igazi, maradandó értékű nevelés az együttérzést és az általános segítőkészséget, jóindulatot fejleszti.

Gyengédség, szívélyesség. — Mindkettőtöknek gyengédebbnek kellene lennetek. Szavaitok simítsanak, ne borzoljanak. Teljék meg szívetek az emberek iránti szeretettel. Mély, gyengéd érdeklődéssel dolgozzatok a körülöttetek élőkért. Ha látod, hogy valaki hibát követ el, úgy menj hozzá, ahogyan Jézus Krisztus Igéjében előírta: láss hozzá, hogy Krisztushoz hasonló gyengédséggel beszéld meg ügyét. Imádkozz vele, higgyed, hogy az Üdvözítő megmutatja a bajból kivezető utat.

A lelkészeknek Isten nagy kegyelmére van szükségük, hogy munkájukat elfogadhatóan végezzék. Ha a lelkész látja, hogy a gyülekezet tagjai egymás ellen sorakoznak fel, akkor lépjen közbe, törekedjék, hogy megértésre bírja őket. Sose adjon éles, diktatórikus tanácsot vagy rendelkezést. Ez nem szükséges. Elfecsérelt idő.

Az Úr felszólít, hogy felemelő befolyást árassz. Fogadd szívedbe Isten Igéjének igazságait. Csak így bírhatsz mennyei lelkülettel. Engedd, hogy rád áradjon a Szentlélek átalakító ereje. Akkor majd sokkal több erőd lesz a jóra.

Ahol Jézus szeretete uralkodik, ott béke és nyugalom van. Ahol ezt a szeretetet ápolják, ott üdítő folyam lesz a pusztában, amely a meddő talajt termővé változtatja (Manuscript, 1902, 105.).

A tapintat és a jó ítélőképesség megolvasztja a szíveket. — Tapintat és józan ítélőképesség megszázszorozza a munkás hasznavehetőségét. Ha kellő időben a kellő szavak hangzanak el ajkáról, ha lelkülete megfelelő, akkor gyógyítólag hat arra a lélekre, aki segítségre szorul (Gospel Workers, 1915, 119.).

Jóindulat  azok iránt, akik tantételekben különböznek tőlünk. — Legyünk jóindulattal azok iránt, akik különböznek tőlünk hit és tantételek tekintetében. Ők is Krisztus tulajdonai, s szembe kell néznünk velük a végső számadás nagy napján. Szemben állunk majd egymással az ítélet napján, szemlélnünk kell gondolataink, szavaink és cselekedeteink jegyzékét, de nem úgy, ahogyan mi láttuk, hanem amilyenek a valóságban voltak. Isten kötelességünkké tette, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Krisztus szeretett bennünket (The Youth’s Instructor, 1897).

Személyeskedés és önzés nélkül. — Ha eredményt akarunk elérni, akkor Isten szabályai és rendelkezései szerint kell dolgoznunk. Isten csak a készséges, alázatos fáradozásokat fogadja el, kizár minden személyeskedést és önzést (Letter, 1887, 66.).

Saruzd fel lábadat az evangélium készségével. — Testvérem, mélységes vággyal vágyódom arra, hogy Isten szíve szerint való férfiú légy. Életeden változtatnod kell. A legértékesebb igazságot kell feltárnod, de fel kell öltened az evangélium saruit, „lábadat fel kell saruznod a békesség evangéliumának készségével”. Az, ahogyan hallgatóságodhoz beszélsz, nem mindig kedves Istennek. Naponta kell érezned lelkeden átalakító hatalmát. Árad belőled a testi erő és az energia; Krisztus kegyelméből sokat kell elnyerned, hogy rólad is elmondhassák, ahogyan Róla is mondották: „A Te nagyságod tett engem naggyá.” Ha a Szentlélek irányítja gondolataidat és erős érzelmeidet, akkor jobban hasonlítasz majd Krisztushoz (Letter, 1902, 164.).

Isten művének szentsége. — Szent dolgokkal úgy bánni, mint közönséges dolgokkal: sértés Istennel szemben. Mert az, amit Isten elkülönített, hogy szolgálatát végezze – amennyiben világosságot nyújt e világnak –: szent. Akik valamilyen kapcsolatban állnak Isten művével, ne járjanak saját bölcsességük hiábavalóságában, hanem Isten bölcsességében. Különben abban a veszélyben forognak, hogy a szent és a közönséges dolgokat egyazon szintre helyezik, s így elkülönülnek Istentől (Review and Herald, 1896. IX. 8.).

A szent felelősség tudata. — Sok fiatal elkezd Isten művében dolgozzanak, miközben közülük többnek alig van fogalma a mű szentségéről és felelősségükről. Balgaságokat beszélnek össze, fiatal lányokkal sportolnak, közben meg szinte naponta hallgatják a legünnepélyesebb, lelket rázó igazságokat (Testimonies, 3., 1875, 473. o).

Nem színészek, hanem a világ tanítói. — Látom, hogy a lelkészi szolgálatban nagy változásokat kell véghezvinni, mielőtt azzá lehetne, aminek Isten látni akarja. Az evangélium szolgáinak nincs joguk arra, hogy a szószéken színészekhez hasonlóan viselkedjenek, hogy magatartásuk, kifejezéseik célja a hatáskeltés legyen. A szent emelvényre sem azért léptek, hogy színészkedjenek, hanem hogy a legünnepélyesebb igazságokat tanítsák. Vannak fanatikus lelkészek, akik bár Krisztust akarják prédikálni, viharzanak, fel-alá ugrálnak, dobogtatják az emelvényt, mintha ez a testmozgás is érne valamit. Ilyesmi nem erősíti meg az elhangzott igazságot, ellenkezőleg, a nyugodt, józan ítélőképességű, emelkedett lelkű férfiakat és nőket undorítja. Akik magukat az Ige szolgálatára szentelik, azok minden durvaságot, dicsekvő magatartást kerüljenek.

A félszeg és nem helyénvaló mozdulatokat még a közönséges életben sem tűrik el; mennyivel kevésbé tűrhetők el az evangélium szolgálatában, a legszentebb munkában. A lelkész törekedjék udvariasságra, jó modorra. Viselkedjék nyugodt méltósággal, ahogyan magasztos hivatásához illik. Ünnepélyes komolyságába, Istentől nyert tekintélyébe vegyüljön szelídség; ez jellemezze Isten igazsága tanítójának viselkedését.

A lelkészek tartózkodjanak attól, hogy a szószékről adomákat mondjanak; ez az előadott igazság erejét, ünnepélyességét csökkenti. Adomák vagy események elbeszélése, amelyek megnevettetnek vagy a hallgatókban könnyelmű gondolatokat ébresztenek, szigorúan elítélendő. Az igazságot tiszta és méltó nyelvezettel, érthetően kell előadnunk. A szemléltetések is hasonló jellegűek legyenek.

Ha az evangélium szolgálata olyan volna, amilyennek lennie kellene, akkor Krisztus igazságának tanítói az angyalokkal összhangban munkálkodnának – Nagy Tanítójuk munkatársaivá válnának. Krisztus szolgái igen keveset imádkoznak, viszont önmagukat magasztalják. Igen keveset sírnak a tornác és az oltár között, kiáltván: „Légy kegyelmes, ó, Uram, a te népedhez, és ne bocsásd szidalomra a te örökségedet.” Igen sok hosszú, hittételeket tárgyaló prédikáció hangzik el egyetlen lelki szikra, Isten szeretete nélkül. Igen sok a taglejtés; nevettető adomák hangzanak el a szószékről, de igen keveset beszélnek Jézus Krisztus szeretetéről és irgalmasságáról.

Nem elegendő csupán prédikálni az embereknek: imádkoznunk kell velük és értük. Nem szabad hidegen távol tartanunk magunkat tőlük, hanem rokonszenvesen közel kell kerülnünk azokhoz, akiket törekszünk megmenteni; látogatnunk kell őket, beszélnünk kell velük. Az a lelkész, aki a szószéken kívül is a kellő magatartással végzi munkáját, az tízszer annyi eredményt ér el, mint az, aki tevékenységét csak a szószékre korlátozza (Review and Herald, 1878. VIII. 8.).

Kerüld a tréfálkozást, a mulattatást. — A tréfálkozást, a mókázást, a fecsegést és a felületességet kerülni kell. Botránykő ez a bűnözőknek, de még a botránykőnél is rosszabb azok számára, akik megszenteletlen szívük hajlamainak engednek. Az a tény, hogy néhányan utat engedtek ennek a hajlamuknak, sőt fejlesztették, amíg a tréfálkozás olyan természetessé vált, mint a lélegzés, nem csökkenti a rossz hatásokat. Ha valaki a mi Urunknak csak egyetlen tréfálkozó szavára rámutathat, vagy jellemében egyetlen könnyelműségre, akkor mentegetheti könnyelműségét, tréfálkozását. Ez a lelkület keresztényietlen, mert kereszténynek lenni annyit jelent, mint Krisztushoz hasonlítani. Jézus a tökéletes mintakép, nekünk az Ő példáját kell követnünk. A keresztény a legmagasabb rendű ember: Krisztus képviselője.

Többen, akik szívesen tréfálkoznak, tesznek felületes, könnyed megjegyzéseket, mégis a szószéken esetleg kellő méltóságot tanúsíthatnak. Képesek, hogy átcsapjanak komoly tárgykörök mérlegelésére, a hallgatók elé tárják a legfontosabb, szívet vizsgáló igazságokat, amelyeket Isten valaha halandókra bízott; de talán munkatársaik, akiket befolyásoltak, s akik velük együtt gondtalanul tréfálkoztak, nem tudják olyan gyorsan megváltoztatni gondolataik folyamát. Érzik, hogy Isten kárhoztatja magatartásukat, gondolataik alkalmatlanok arra, hogy mennyei dolgokon elmélkedjenek, hogy Krisztust, a megfeszítettet prédikálják.

Az a hajlam, hogy élcelődjünk, nevettessünk, amikor a mű szükségleteit kell mérlegelnünk akár bizottsági ülésen vagy pénzügyi tárgyalásokon, nem Krisztustól ered. Ennek az időszerűtlen vigalomnak hatása erkölcsrontó. Istent nem tiszteljük, ha időnként mindenen tréfálkozunk, máskor pedig csüggedtek, sőt teljesen reménytelenek vagyunk. Krisztustól nem nyerünk világosságot, készek vagyunk hibákat találni és zúgolódni. Istennek az kedves, ha népe állhatatosságot mutat, erőt, jellemszilárdságot; ha kedélyünk vidám, örvendező, reményteljes.

Ha gondolataink mennyei dolgokra összpontosulnak, akkor társalgásunk is ebben a mederben folyik majd. Szívünk túlárad, amikor a keresztény reménységen elmélkedünk, azokon a nagy és drága ígéreteken, amelyeket bátorításunkra jegyeztek fel; Isten kegyelmét és jóságát szemlélve, ujjongásunkat nem kell elnyomnunk; olyan ez az öröm, hogy senki tőlünk el nem veheti (Review and Herald, 1884. VI. 10.).

Kedélyes lelkészek. — A területeden él egy ember, aki nem való lelkésznek, mert kedvezőtlenül befolyásolja az érdeklődők gondolatait. Isten megmutatta őt nekem, s ezeket a szavakat hallottam: „Isten művének nincs szüksége megtéretlen, vidámkodó, kedélyes lelkészekre. Ennek az embernek a lelkülete nem áll összhangban a komoly, ünnepélyes művel, amelyben tevékenykedünk.” Az általunk hitt és vallott igazságnak nincs szüksége arra, hogy tréfálkozó emberek hirdessék. Egyetlen ember könnyelmű, víg kedélyével a gyülekezeteket jobban áthatja lelkülete kovászával, mint amennyire tíz jó ember az általa keltett benyomást helyreigazíthatja.

Isten átalakító hatalmának a lelkészek szívében munkálkodnia kell, vagy pedig keressenek más foglalkozást. Ha Krisztus követei tudatában vannak, hogy milyen ünnepélyesen komoly dolog az igazság feltárása, akkor józan, gondolkozó emberekké válnak: Isten munkatársaivá. Ha valóban megértik a megbízatást, amelyet Krisztus adott tanítványainak, akkor tiszteletteljesen nyitják meg Isten Igéjét, figyelnek az Úr utasításaira, Istentől kérnek bölcsességet, hogy amikor élők és holtak előtt állnak, tudatában legyenek annak: a rájuk bízott munkáról számot kell adniuk Istennek.

Mit tehet a lelkész Jézus nélkül? Valóban: semmit! Ha komolytalan ember, nem készült fel arra, hogy teljesítse az Úrtól rábízott feladatot. Krisztus mondta: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Meggondolatlan, könnyelmű szavait, tréfás, nevettető történeteit Isten Igéje elítéli: egyáltalán nem helyénvalóak a szent emelvényen.

Vagy megtért emberek a mi lelkészeink, vagy betegeskednek és haldokolnak gyülekezeteink. Csakis Isten hatalma változtathatja meg az ember szívét, és hatja át Krisztus szeretetével. Csakis Isten hatalma javíthatja meg és fékezheti a szenvedélyeket, szentelheti meg a vonzalmakat. Az evangélium szolgáinak meg kell alázniuk büszke szívüket, akaratukat alá kell rendelniük Isten akaratának. Életük pedig legyen Krisztussal Istenben elrejtett élet.

Mi a lelkészi szolgálat célja? Vajon az, hogy a komikust a vallásossal keverje? A színház erre az illetékes hely. Ha Krisztus a lélekben kialakult, ha az igazság ott él megszentelő erejével a lélek legbenső szentélyében, akkor nem lesznek „víg” embereid, sem savanyú, izgága, zúgolódó társaid, hogy Krisztus drága tanításait veszendő lelkeknek feltárják (Letter, 1890, 15.).

Járj körültekintően! —

Legyen minden lelkész higgadt. Ha tanulmányozza Krisztus életét, felismeri s körültekinti az eljárás szükségességét. Mégis ha összeköttetése van az Igazság Napjával, akkor vidám lesz és boldog: hirdeti annak hatalmas dolgait, aki elhívta a sötétségből az Ő csodálatos világosságára. Társalgása tiszta lesz, mentes minden közömbösségtől (Manuscript, 1888, 82.).